Igen-igen, frissítettem Koronát. Merin is, Mazsin is olvasható már.
A háttérben persze gőzerővel dolgozom az aranymosásos pályázati anyagomon, tegnap este viszont megütött az, amire már számítottam, bár azt hittem, várat még magára. A gyász. Hogy itt a vége, befejeztem a dépét, átolvastam-átdolgoztam, és számottevően már nem fogok változtatni rajta. Kész. A történetem életre kelt, és itt hagyott magamra kifacsarva, elveszve, könnyek között. Hogy mennyire visel meg, azt inkább nem is ragozom (azt meg úgyis tudjátok, kinek a képe kísért azóta is), az ellenszer viszont itt van kéznél. A Korona.
Más. Nehezebb. Nem ismerem még úgy a szereplőket, nem látok olyan tisztán minden egyes mozzanatot. Lényegesen tisztábban látom persze, mint anno, amikor abból volt kész ennyi, a dépét láttam. Most eleve kész koncepcióval indulok, tudom, mi lesz a végkifejlet, előre várok felbukkanó arcokat... De sok, rengeteg még a légüres tér. Kicsit olyan érzésem van, mint költözéskor: tetszik, én akartam éppen idejönni, nem pedig máshová, de honvágyam is van azért. Rettenetesen hiányzik a dépé. Hiányzik Loghor, na meg Mortua és Valian, meg mindazok, akiknek ebben a történetben már nem lesz szerepe. Másokat furcsa huszonegy évvel idősebbnek látni. Még szoknom kell, hogy a főhősnő annyira ellentéte Mortuának, amennyire csak lehet (a főhőssel máris jóban vagyunk, de vele nem is nehéz), és vissza kell vágnom egyik-másik megnyilvánulását. Ugyanakkor ma írtam, lendületesen és belefeledkezve, még ha meg-meg is torpantam közben egy-egy részlet felett. Jóban leszünk. Szeretni fogom nagyon ezt a történetet is, és remélem, hogy ti is. Éppen csak... hiszen tudjátok ti is. Ez már nem a dépé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése