Boldog névnapot, Egérkém!

Vicky névnapjára készült ez a miniszössz - itt is megosztom, hátha járnak még erre érdeklődő királyosok is. :)) Isten éltessen, Egérkém!

– Fiam, ezt még te sem gondolhatod komolyan.

Hrisz Bordigen mogorva tekintetet vetett a mentorára.

– Most halt meg az apám, admirális – mondta halkan, súlyosan. – A családom és a vezérkar egyaránt elvárja, hogy a helyébe lépjek. Én meg… – tehetetlen mozdulattal tárta szét a karját – Huszonnégy éves vagyok, admirális. Fogalmam sincs, hogyan kell embereket irányítani.

– Csapatparancsnok vagy, Hrisz. Ugyanazt csinálod máris, csak kicsiben. – Iago Dwimolren atyai mozdulattal tette a kezét a fiatalember vállára. – Senki sem fogja elvárni, hogy holnaptól már minden flottul menjen… legalábbis itt az Akadémián senki, a családodat pedig nyugodtan szard le.

Hrisz szája megrándult.

– Higgye el, admirális, nem maradt közöttük senki, akit ne… úgy értem, aki még érdekelne. Ez viszont nem jelenti azt, hogy én sem fogom felkelteni az ő érdeklődésüket.

Az admirális intett neki, hogy üljön le, maga azonban állva maradt. Tekintetében egyszerre ült részvét és rokonszenv, ahogy a pártfogoltja arcát tanulmányozta.

– Na igen, az valószínű, hogy a nagybátyád nem fog nyugton hagyni – engedte meg. – És akár tetszik neked, Hrisz, akár nem, a játék nemcsak most, hanem egész életedben erre fog kimenni. Valaki lettél. Egy szabad vegyérték, akivel lehet és kell is számolni.

– Mert elveszítettem az apámat? Nem látom az összefüggést… admirális.

Az utolsó szót csak megkésve, mintegy rutinból tette hozzá, Iago azonban nem zavartatta magát.

– Hagyd ezt a marhaságot, fiam, egy füst alatt úgyis tiszttársak leszünk… bár kétségtelen, azért én maradok a rangidős. – Odalépett a fehér falhoz, előhívott egy panelt, megnyomott rajta néhány gombot, mire a fal közepén láthatóvá vált és oldalra siklott egy kicsiny ajtó, amely mögött egy jókora üveg nehéz, testes bor lapult. Iago elővette, és minden teketória nélkül a fiatalembernek nyújtotta.

– Töltsek? – kérdezte összezavarodva Hrisz.

– Igyál.

A fiatalember bizonytalanul pislogott, aztán az ajkához emelte az üveget, és alaposan meghúzta.

– Az összefüggés nyilvánvaló, bár jó kedved nem lesz tőle – szólalt meg közben az admirális. – Apád és nagybátyád egyezséget kötöttek a maguk idejében. Crestella és én tudtunk róla, minket hívott tanúul apád. Mintha Bordigen részről is jelen lett volna valaki, de rég volt, a fene se emlékszik már rá. A lényeg, hogy apád még az admiralitás mellett is egy csomó kötelezettséget a nyakába vett, Fred pedig cserébe megígérte, hogy megfeledkezik a létezésedről. Ennek viszont most, ahogy őt ismerem, napokon belül vége szakad. – Nem tette hozzá, hogy Fred Bordigen már két napja hívásokkal zaklatja az Akadémiát; Hrisznek azt sem kellett megtudnia, hogy ő volt az, aki mindaddig fogadta vagy éppenséggel elutasította őket. – Nem arról van szó, hogy ne érdekelnéd őket – mondta inkább. – Éppen ellenkezőleg, a fél szemüket mindig is rajtad tartották, mostantól pedig rajtad fogják a másikat is.

Hrisz elfordult. Hirtelen szúrni kezdett a szeme, és nem akarta, hogy a férfi tanúja legyen a megindulásának.

– Sok mindent nem tudtam az apámról – mondta rekedten.

Az admirális bólintott.

– És még több minden van, amit nem tudsz a világról. Azzal viszont jobb lesz, ha máris kiegyezel, hogy nem vagy a magad ura… Ha pedig belátható időn belül az akarsz lenni, ostobaság nekieredni a vakvilágnak, és nulláról kezdeni mindent. Itt már elkezdtél felépíteni valamit, amit most megkoronázhatsz.

– Lehet, hogy a nagybátyám nem is engem akar majd admirálisnak. – Hrisz hangja most leginkább védekezőnek tűnt.

– Igyál – ismételte Iago. – Téged akar, arra nyugodtan mérget vehetsz. Csak rajtad áll, mikor lépsz a vezérkar kötelékébe, fiam.

– Most halt meg az apám. – A fiú megint belekortyolt az üvegbe, mentora pedig szapora pislogásba kezdett a szavaiból áradó, mély boldogtalanság hallatán.

– Hrisz, apád volt a legjobb barátom. Ha valaki meggyászolja rajtad kívül, az én vagyok. El se tudod képzelni, milyen másnapos vagyok még most is, pedig két napja nem ittam egy kortyot sem. De ettől a te dolgod nem lesz előrébb. – Megköszörülte a torkát, és hangosabban, tisztábban folytatta: – A te dolgod attól lesz előrébb, ha kihúzod magad, fölemeled a fejed, és elfogadod azt a rohadt előreléptetést, amit mindenki rád akar tukmálni, aztán pedig világossá teszed, hogy senkinek nem leszel a bábja. Apád sem akarna más sorsot neked.

Hrisz letette az üveget az asztalra, visszafordult, és könnyes szemmel nézett rá.

– Ha így gondolja, admirális… akarom mondani, Iago…

– A Iago megteszi, fiam. – Mentora a vállára tette a kezét. – Nem fogok neked előadást tartani arról, milyen rohadt hely tud lenni néha a világ. Épp eléggé megtapasztaltad már a saját bőrödön. De férfi vagy, méghozzá tetőtől talpig, szembe tudsz nézni azzal, ami jön. Segíteni fogok benne, akárcsak mindenki más, de akarnod neked kell, különben semmit nem érsz el. – Szünetet tartott. – Akarod?

– Van választásom? – kérdezte keserűen Hrisz.

– A világon semmi.

A fiú felállt, az ajtó felé lépett, aztán visszafordult, és elgyötörten meredt a felettesére.

– Akkor legyen. Vállalom. Csak… ma már szeretném, ha nem szólna hozzám senki.

– Van még egy üveg ilyen borom – felelte szelíden Iago. – Itt leszek az irodámban, ha bármikor úgy érzed, segíteni akarsz elpusztítani. Amazt meg vidd magaddal nyugodtan.

– Jó. Köszönöm. – Hrisz visszalépett az üvegért, és egyetlen további szó nélkül távozott. Iago Dwimolren hosszan, együtt érzőn nézett utána.