Ízelítő - A démon és a papnő

Újonnan érkezők kedvéért - íme a történet eleje:

– A testvérek elszörnyedten álltak meg a leány holtteste felett. Rettenetes esküt tettek, hogy soha többé nem oltanak ki egyetlen életet sem, még azért sem, hogy a sajátjukat mentsék…

Az ifjú tekintete elkalandozott a könyv lapjairól, ki az ablakon, mintha a derűs tavaszi kert látványában próbált volna békére lelni.

– Kint is folytathatjuk, ha szeretnéd, Valian.

Egy fehérbe öltözött, hatvan év körüli asszony szavai törték meg a csendet, aki a szoba túlsó végében lévő hintaszékben ücsörgött, és egy félkész köpönyeget szegett be. Valian restelkedő pillantást vetett felé.

– Bocsáss meg, Anira úrnő, nekem ez most nem megy.

Becsukta a könyvet, és felállt, hogy mély sóhajjal az ablakhoz lépjen. A rendház vezetője elmosolyodott, de nem szólt. A kézimunkája fölé hajolt megint, és hagyta, hadd birkózzon az emlékeivel a védence.

Akárki láthatta, aki csak egy pillantást is vetett Valianra, hogy különös szerzet. Ő démonnak mondta magát, bár ez a szó mást jelentett Mordiniumban, mint amilyen értelemben ő használta. Nem volt emberi lény, és ez meg is látszott rajta. Szálas termete, dagadó izmai ugyan bármelyik képzett harcoséi is lehettek volna, aki sok órát töltött a fegyverteremben vagy a harcmezőn, hófehér bőre és nagy, ferdén metszett szeme azonban idegenségről árulkodott. A füle is túl keskenynek és kicsinek tűnt, mégis sokkal jobban hallott vele, mint bármelyik ember.

– Mi történt a testvérekkel? – kérdezte hirtelen.

– Tartották magukat az esküjükhöz, akárcsak az utódaik.

– Akkor ez nemcsak legenda, ugye?

– Ki tudhatja azt manapság? – felelte bocsánatkérő mosollyal a rendházfő. – Nem sokat tudunk azokról az időkről. Azt mondják, a három fivérből lettek később a Szolgálók, de az ő létezésükre sincs semmiféle bizonyíték. – Felkelt, odalépett az ifjú mellé, és ő is kinézett az ablakon. – Ettől még a történetben ott rejlik az igazság magva.

– Hogy nem szabadna ölni, még önvédelemből sem – jegyezte meg keserűen Valian.

– Hogy meg lehet változni, bármit is vétettünk korábban.

Valian hallgatott egy darabig. Nem úgy tűnt, mintha képes lenne vigaszt nyerni ebből az egy mondatból.

– Olyan borzalmakat tettem, Anira úrnő, amiket te el sem tudsz képzelni – mondta végül. –  És nemcsak én, hanem mindazok, akik a fajtámba tartoznak. Azért zárták el a világunkat már réges-rég, hogy ne törhessünk rátok, mert védtelenül állnátok a kegyetlenkedéseink előtt, és hidd el nekem, egymást sem kíméltük soha…

Anira megfogta az ifjú kezét az ablakpárkányon.

– A szellemek nem számoltatnak el, Valian, és én sem teszem. Beérem azzal, amit eddig láttam. És tudod, mi volt az? Egy törekvő, udvarias fiatalember, aki minden erejével azon küzd, hogy megváltozzon. A szellemek értékelik ezt, én pedig hallatlanul nagyra becsüllek érte.

A démon lehajtotta a fejét.

– Megszégyenít a kedvességed, Anira úrnő, de magad is tudod, hogy nem vagyok ura a bennem rejlő fenevadnak.

– Ahogyan egyikünk sem. Mind éreztünk már engesztelhetetlen dühöt, vagy veszítettük el a fejünket bánatunkban…

– Az én dühömnek azért egy árnyalatnyival komolyabb következményei vannak.

Anira bólintott. Emlékezett rá.

– Mindenesetre ki merem jelenteni, hogy megtanultál olvasni – terelte másfelé a szót. – Megfájdul még tőle a szemed?

– Nem… köszönöm. És köszönöm azt is, hogy megtanítottál. Egyszer meghálálom, ígérem.

– Ami azt illeti, ennek tudom is a módját.

Anira ismét mosolygott, bensőségesen, pártfogón, és ez a mosoly széppé tette az arcát, amin pedig jócskán otthagyták a nyomaikat a múló évek. Magasra tornyozott, hosszú ősz haja és csöndes méltósága mindenestől annak az úrnőnek mutatta, akinek Valian címezte, felszabadult viselkedése miatt mégsem tűnt megközelíthetetlen dámának.

– El kell küldenem az egyik fiatal papunkat egy meglehetősen veszélyes helyre – folytatta. – Szeretném, ha elkísérnéd, és vigyáznál rá. Van egy szertartás, amelyet tízévente kell elvégezni, és most éppen a mi rendházunkra került a sor. Eredetileg Kendaront szándékoztam elküldeni, őt azonban nemrégiben szörnyű családi tragédia érte, így nem szeretném zaklatni vele. A többi papunk közül egy sem hajtott még végre ilyen fontos feladatot, és bár ő a legfiatalabb, Mortua közülük a legalkalmasabb. Megteszed nekem, hogy megóvod őt a veszedelmektől, Valian?

A démon tétovázott egy kicsit, aztán szembefordult pártfogójával, és egyenesen az arcába nézett.

– Hibát követsz el, amikor megbízol bennem, Anira úrnő. De ha feladatod van számomra, igyekezni fogok azt a lehető legjobban teljesíteni.

– Egyikünk sem hiba nélkül való, de azt hiszem, ezúttal nem tévedek – felelte a rendházfő. – Kérlek, várj itt, amíg visszatérek Mortuával!

Valian fejet hajtott válasz és egyben búcsú gyanánt is, és csak akkor nézett fel, amikor az ajtó már becsukódott Anira mögött. Akkor visszakönyökölt az ablakba, és engedte, hogy szabadon kalandozzon a tekintete, amerre csak akar.

Sok földet bejárt, miután otthagyta otthona, a démonok lakta Ariann havas pusztaságát, az örök tél földjét, amelynél kegyetlenebbnek talán csak az azt benépesítők bizonyultak, de sehol nem időzött sokáig. Első látásra rettegést keltett mindenkiben, és nem is ok nélkül. Üdítő változatosságnak bizonyult ez a világ, amely sosem hallott még más bolygókról, létsíkokról vagy bármi hasonlóról, bár filozófusai pedzegették már, hogy esetleg rajtuk kívül is létezhet élet. Valian itt tiszta lappal indulhatott, és élt is a lehetőséggel, bár lakozott benne annyi felelősségérzet, hogy jó előre figyelmeztesse az embereket: nem mindig ura az ösztöneinek.

Nagyrészt a szellemek kultuszát tartotta felelősnek azért, hogy így megbíznak benne. Úgy tűnt, a halottak szellemeinek létezését mindenki adottnak veszi, és a túlnyomó többség boldogan cselekszi az akaratukat. Az is igaz volt, persze, hogy ez nem lehetett különösebben nehéz: a szellemek jobbára csak azt várták el a híveiktől, hogy tiszteljék egymást, férjenek meg, és ne ártsanak senkinek, ha nem muszáj. Valian számára egyelőre pokolian nehéz feladatnak tűnt mindez, de becsülettel igyekezett a tanításuk szerint élni.

Mordiniumnak hívták a városállamot, amelynek rendháza – alig öt hónappal korábban – befogadta a démont. Az eltelt idő ellenére a legtöbb testvér még nem találkozhatott az új lakóval, aki Anira Rellamor személyes pártfogását élvezte, és nem is lázadozott ellene. A rendházfő megnyugtató jelenlétében elcsitultak a lelkében háborgó indulatok, és a bűntudata is elviselhetővé szelídült. Anira már az első napon könyvet adott az ifjú kezébe, aki bevallotta, hogy százakat ölt már, de egyetlen betűt sem ismer, és attól a naptól együtt tanulmányozták az olvasás művészetét. Amikor a rendházfőt egyéb, meglehetősen bokros teendői elszólították, Valian gyakran magára maradt a szalonban, vagy éppen visszavonult a kis vendégházba, amelynek kényelmét élvezte. Az ablakból meg-megpillantotta a kolostor egyik-másik lakóját, de egyelőre nem kereste a társaságukat, Anira pedig ez idáig nem is erőltette a dolgot.

Gondolatai közül rohanó léptek zaja zökkentette ki, idegen, Aniráénál jóval könnyebb lépteké. Valian összerezzent egy pillanatra, az izmok megfeszültek a testében. Ösztönei azt diktálták, hogy ugorjon az ajtóhoz, ragadja nyakon a belépőt, taszítsa rá az asztalra, és vágja el a torkát, de ezt már csak azért sem tudta volna kivitelezni, mert a rendház területén sosem viselt fegyvert. Egy pillanattal később azonban elernyedt, amikor rájött, hogy a békés rendházban, a rendházfő nyugodt lakrészében aligha fenyegeti veszély akár őt, akár Anirát. A léptek tulajdonosa nyilván a pap lesz, akit az asszony említett, ő maga pedig lassabban követi, hiszen nem csitri lány már, hogy végigtrappoljon a folyosón. Csitri lány… Valian vonakodva fordult az ajtó felé. Rosszat sejtett.

Az ajtó rövidesen feltárult, és csakugyan egy fiatal hölgy lépett be rajta – mert addigra lelassított, és egészében véve roppant előkelőnek tűnt –, aki a papok jellegzetes fehér köntösét viselte, a démon pedig két dolgot vett észre rajta azonnal: hogy alacsony és sovány, és hogy szinte még gyerek.

A lány felnézett Valianra, és minden elfogódottság nélkül, jó alaposan megszemlélte magának. A tekintete észrevehetően elidőzött az ifjú szoros copfba fogott, vörös haján és széles vállán, aztán elvigyorodott, és rákérdezett:

– Hát te meg miféle szerzet vagy?

– Démon. – Valian érdeklődve várta a papnő reakcióját. Nem tűnt ijedősnek, ezt a javára írta, a hangjában is inkább csengett a szemtelenséggel határos kíváncsiság, mint bizonytalanság vagy undor.

– Nahát! – Az előkelő ifjú hölgy képe akkor omlott össze véglegesen, amikor a lány odaperdült hozzá, és szelesen megragadta a kezét. – Ez iszonyú izgalmasan hangzik! Okvetlenül el kell mondanod magadról mindent!

– Mortua, kérlek, ülj le! – mosolygott rá a rendházfő, és bólintott a védencének is. – Te is, Valian.

– Valiannak hívnak? – fordult az ifjúhoz már a virágmintás karosszékből a papnő. – Én Mortua vagyok, Mortua Mortandis. Harcos-pap. Te meg akkor Valian, a démon. Mi a másik neved?

– Nincs másik nevem. – A lány közvetlensége feszélyezte Valiant, ezért úgy döntött, inkább ő kérdez. – Hány éves vagy?

Mortua elfintorította az orrát.

– Nem mindegy az neked? Teljes jogú pap vagyok, beavatott, ismerek minden rítust és szertartást, és kevesen vannak olyan jóban a szellemekkel, mint én! Nem kéne a koromról megítélni, amikor én… na jó, tizenhat. De úgy látom, neked sincs éppenséggel térdig érő szakállad!

– Nincs – értett egyet Valian, aztán segélykérő pillantást vetett Anirára. Csak a szemével kérte, hogy mondja, tréfa ez az egész. Nem akarhat egy ilyen szeleburdi gyereket küldeni egy nyilván fontos küldetésre, és semmiképp nem akarhatja őt kísérőül adni mellé! A rendházfő azonban csak mosolygott tovább, és figyelte őket rendületlenül.

Annyit mindenképpen el kellett ismerni Mortuáról, hogy aranyos kicsi jószág. Apró termetű, fiús alkatú, nem is karcsú, sokkal inkább girhes, mindehhez pedig kifejező, kedves arcocska járult nagy, szürke szempárral és magas, tiszta homlokkal. A hajára alighanem a semmilyen volt a legtalálóbb jelző: váll fölé érő, gubancos, nagyon vékonyszálú és roppant világosszőke. Ezzel a külsővel olyan is lehetett volna, mint egy kísértet, de a modora alapján inkább egy pajkos kis kobold benyomását keltette. Valójában mindennek inkább látszott, mint felelősségteljes, nagyhatalmú papnőnek. Valian már réges-rég megtanulta, hogy ne ítéljen a külsőségek alapján, Mortua viselkedése mégis megsokszorozta a kétségeit.

– Szóval – a lány mohó pillantást vetett Anirára –, azt mondtad, irtó fontos feladatot készülsz ránk bízni! Nem tudom, Valiannak mi a véleménye, de én csupa fül vagyok!

A rendházfő maga is helyet foglalt, egymás után a szemükbe nézett, aztán végre beszélni kezdett.

– Mit szólnál, Mortua, ha azt mondanám, a Shreior ligetbe küldelek benneteket?

Mortua arcán olyan boldogság tükröződött, mintha éppen most kapott volna egy csokor virágot egy jóképű lovagtól. Anira jobbnak is látta hozzátenni:

– Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy ez egy nagyon fontos és egyben nagyon veszélyes feladat is?

– Tudom! De… ketten megyünk? Senki más?

– Senki más.

– Hűha! – Mortua nyílt, mustráló tekintete ezúttal Valian izomzatát mérte fel, de olyan kendőzetlenül, hogy annyi erővel akár meg is tapogathatta volna az ifjú karját. – Szóval démon barátunk felér egy egész testőrséggel. Nem rossz! Leteszed az esküt előtte? Vagy már letetted?

– Esküt?

– Hát testvérnek! Belépsz a rendbe, meg minden?

– Foglalkozzunk egyelőre a feladattal – javasolta szelíden a rendházfő.

– Jaj, ne haragudj, Anira, csak úgy örülök! Tudom, hogy nagy dolog, és nem fogom elszúrni, ígérem, csak… csak lelkes vagyok, na, hát ez nem lehet baj! – Mortua felpattant a karosszékből. – Valian mennyit tud a ligetről?

– A semminél is kevesebbet – felelte az említett.

– Akkor Morkhina Szelor neve sem fog sokat mondani.

– Nem.

– Nos, Morkhina papnő volt, valami ötven évvel ezelőtt, ugye, Anira? – A lány oldalt pillantott a rendházfőre, aki igent intett válaszul. – Ráadásul elég nagy nevű. Aztán kiderült, hogy titokban mágiával foglalkozik, ami ugye eleve tilos mindenkinek, hát még egy rendbélinek… Persze megpróbálták megállítani és felelősségre vonni, de nagyobb volt a hatalma, mint amire számítottak. Jó nagy öldöklést rendezett, legyilkolta az elfogására kiküldött Szárnyasokat, meg úgy mellesleg az egész rendházát, ami ott állt, pontosan Shreior Morvalisban, vagy ahogy hívni szoktuk, a Shreior ligetben. Végül sikerült megölni, de hamar rájöttek, hogy a szelleme még rosszabb, mint amilyen életében volt. Szerencsére létezik egy szertartás, amivel a hozzá hasonlókat a haláluk helyszínére lehet láncolni, csak időnként meg kell újítani, különben elszabadulna. Ezt fogom én elvégezni, te meg közben vigyázol rám, nehogy valami roppant találékony módszerrel megakadályozzon benne. Jól mondom, Anira?

A démon zavartan pislogott.

– Azt hittem…

– A szellemek békések, és javunkat akarják – szólt közbe megnyugtató hangon a rendházfő. – Elvétve akad csak közöttük romlott, mint amilyen Morkhina is. – Sóhajtott egy aprót, szeme körül egy pillanatra elmélyültek a szarkalábak. – Nem szívesen küldelek ellene benneteket, mert ravasz és veszélyes. Magam is ott voltam, amikor először bebörtönözték. Ha alábecsülitek, jobb, ha elé sem álltok. – Ez utóbbi szavakat nyilvánvalóan Mortuához intézte, a kis papnő pedig felháborodottan meredt rá, mintegy kikérve magának a feltételezést. – Feltétlenül beszéljétek meg a részleteket, dolgozzatok ki stratégiát, ha szükségesnek látjátok, és szeretném, ha holnapután útnak is indulnátok.

– Milyen messze van ez a Shreior liget? – kérdezte Valian.

– Néhány nap, de nem számít, a szellemek segítségével pár óra alatt odaérünk! – kotyogott közbe Mortua.

Anira felállt – a démon nyomban követte is a példáját –, és kinyitotta az ajtót.

– Mortua elmond neked mindent, amit tudnod kell, Valian. Keress fel bármikor, ha szükségét érzed! A szellemek áldása legyen rajtatok!

A démon válaszul csak meghajtotta magát, Mortua pedig sietősen pukedlizett egyet, aztán már karon is ragadta Valiant, és – annak legnagyobb megrökönyödésére – cibálni kezdte az ajtón túlra.

– Hallod? Gyere már, fel kell világosítsalak, és nem érek rá estig!

Valian megadóan sóhajtott, és ellenállt a késztetésnek, hogy a karja egyetlen lendítésével a falhoz vágja a belecsimpaszkodó papnőt. Hagyta, hogy a lány kirángassa a folyosóra, és nem tudta mire vélni Anira búcsúzóul még elkapott, meglepően vidám mosolyát.

Mortua gondosan becsukta az ajtót maguk mögött, aztán szembefordult új társával.

– Először is együnk valamit! – indítványozta. – Nem láttalak még az étkezőben, de gondolom, azért tudod, merre van…

– Nem. – Valian kezdett beletörődni, hogy képtelen követni a papnő logikai bakugrásait. – De az imént még sietni akartál.

– Gyorsan eszem! – vágta rá reflexből Mortua, és várta a hatást, de a démon nem nevetett. – Figyelj már, úgyis el kell magyaráznom neked, merre megyünk és mit csinálunk, most miért ne ehetnénk közben?

Valian megadta magát. Szótlanul követte a lányt a homokszín falú, tágas folyosók során át egészen a konyháig, amelynek az ajtajában azonban hátramaradt. Jobban szeretett volna Anira társaságában megismerkedni a rend többi tagjával, mint az apró, pergő nyelvű papnő mellett, elsősorban az ő érdekükben. Máris érezte, hogy elhagyja a nyugalom, ami a rendházfő jelenlétében általában eltöltötte, Mortua lelkesedését pedig zavaróan tolakodónak érezte. Igyekezett észben tartani, hogy a lány a bajtársa, de aztán megint csak arra tudott gondolni, milyen képtelen is az egész helyzet.

A papnő egy perc múlva ismét előbukkant, kezében egy akkora darab kelt tésztával, mint az alkarja. Nagylelkűen kettétörte, és a kisebbik darabot a démon felé nyújtotta.

– Diós süti?

Valian elvette, idegenkedve megszagolta, aztán beleharapott.

– Ez jó! – állapította meg.

– Persze, hogy jó. – A lány elindult visszafelé, menet közben rágcsálva a sajátját. – Gyere, keressünk térképeket, aztán leülhetünk!

Egy korábbi keresztfolyosón fordultak balra, és rövidesen meg is érkeztek a rendház könyvtáraként szolgáló kis szobához. Mortua a démon kezébe nyomta félig elfogyasztott étkét, mielőtt átlépte volna a küszöböt. Ügyet sem vetett a polcokon sorakozó, nagyjából harminc kötetre – amelyek jóval nagyobbak és porosabbak voltak annál, amiből Valian olvasni tanult –, hanem egyenesen a túlsó falnál, az ablak alatt álló ládához sietett, felnyitotta a díszes fedelet, és kivett belőle egy jókora halom tekercset. A démon szótlanul nézte, hogyan pillant beléjük, és választja ki azt, amelyikre szüksége van, és alig egy perccel később már ismét azon kapta magát, hogy szótlanul kutyagol a zavartalanul rágó papnő nyomában.

Mortua az udvarra vezette, egyenesen egy virágzó hársfa alatt álló, támla nélküli padhoz. Leült, széthajtotta a térképet az ölében, és biccentéssel nyugtázta, amikor a démon megállt a válla felett, és előrehajolt.

– Itt van a rendház – mutatta. Valiannak feltűnt, milyen vékonyak az ujjai, és milyen pici a keze. Sokkal könnyebben bele tudta képzelni a hímzőtűt, mint a fegyvert. – Itt meg a Shreior liget. Jobbra, az kelet vagy nyugat?

– Kelet.

Mortua felpillantott. Nyilván kihallotta a rosszallást újdonsült társa hangjából.

– A valóságban remekül tájékozódom. Semmi szükségem rá, hogy tudjam, melyik irány merre van egy ezeréves térképen.

– Nem tűnik olyan réginek. És különben is ott vannak a sarokban az égtájak – világított rá az ifjú.

A papnő a szemét forgatta.

– Nem szó szerint értettem, jó? A lényeg, hogy innen ide megyünk. Szerintem érdemes ezen a szekérúton elindulni, és akkor itt az utolsó harmadnál letérhetünk az erdőbe. Valahol itt kell lennie egy pataknak… Á, igen, meg is van, látod? Ha a folyásával ellentétes irányban megyünk, akkor ennél a résznél át tudunk vágni az erdőn, és odabent már behunyt szemmel is megtaláljuk a ligetet. Nem lehet eltéveszteni, majd meglátod!

Valian összehúzott szemmel nézte a térképet.

– Nem azt mondtad, hogy a szellemek segítenek odajutnunk?

– De igen, viszont attól még nem árt tisztában lennünk az úttal. Ugyanúgy végigjárjuk, mint egyébként tennénk, csak gyorsabbak leszünk – magyarázta a lány. – Na, akkor ezt meg is beszéltük, ugye?

– Meg.

– Remek! – Mortua felpattant, és az elképedt ifjú kezébe nyomta a térképet. – Ezt legyél kedves visszavinni a helyére, aztán meg gyere ki a gyakorlóterembe, hm? Ha már együtt visszük vásárra a bőrünket, megnéznélek karddal a kezedben.

– Merre találom? – kérdezett vissza Valian, és csak magában tette hozzá: Végre egy értelmes ötlet. Még öt hónap elteltével is hiányolta a fegyvertokot a hátáról, pedig szükség esetén puszta kézzel is remekül megvédte magát. Megvárta, hogy Mortua útba igazítsa, aztán visszasietett a kis könyvtárhoz, visszarakta a ládába a tekercset, és már indult is a vendégház felé, ahol – kevés ingóságával egyetemben – a kardjait is tartotta. Jól elzárta őket, persze, nehogy illetéktelen kézbe kerüljenek. Attól nem félt, hogy lábuk kelne, de tartott tőle, hogy valamelyik szerzetes kárt találna tenni velük magában.

Hosszan tartotta a markában a két fegyvert, mielőtt visszaindult volna Mortuához. Megcsillant az ablakon beszökő napfény az élesre fent pengéken. Valian szakértő szemmel nézte őket, de úgy tűnt, a majd féléves kényszerpihenő nem ártott meg nekik. Eleinte persze hosszú órákat töltött a karbantartásukkal, de utóbb úgy vette észre, könnyebben elcsitul a lelkében az önvád, ha elő sem veszi a két kardot, amellyel annyi életet kioltott már, ráadásul többnyire még csak nem is önvédelemből.

Egy hosszú másodperccel később leeresztette a fegyvereket, és habozva körülnézett. Azon gondolkodott, elővegye-e a páncélját is, de végül elvetette az ötletet. Felcsatolta a hátára a fegyvertokot, belecsúsztatta a két pengét, és átsietett a gyakorlótérbe, amit a kolostor épületén kívül, egy külön házban rendeztek be néhány más szobával egyetemben. Senkivel nem találkozott útközben, amit cseppet sem bánt, még ha furcsállotta is egy kicsit, hiszen a rendház hetven testvérnek adott otthont, és úgy sejtette, ha kötött programjuk lenne, akkor Mortua sem szaladgálna csak úgy ide-oda.

A lány unottan támasztotta a jókora gyakorlóterem ajtaját, amikor végre rábukkant, és éppen egy almát rágcsált.

– Alig jár le ide valaki, az is legfeljebb tornázni, nincs bent senki! – jelentette ki, miközben végigmérte a démont. Valian le merte volna fogadni, hogy szeretett volna csípős megjegyzést tenni a késlekedésére, és csak a válla fölött kilátszódó kardmarkolatok intették jobb belátásra. – Egy időben én gyakoroltam itt, de idegesített, hogy olyan nagy meg üres. Azt hiszem, te szeretni fogod!

Valiannak megvoltak a maga kétségei, de nem tette őket szóvá. Követte a papnőt az ajtón át, csak hogy mélyen megdöbbenve nézzen körül odabent.

Jókora csarnokba érkeztek, legalább háromszor akkorába, mint amire számított, fegyverállvánnyal, gyakorlóbábukkal és számtalan különféle, drága harci eszközzel. Úgy tűnt, még a lovasroham gyakorlására is akad hely és felszerelés. Valian sehogyan sem értette a dolgot: amennyire tudta, legfeljebb a harcos-papok értettek a renden belül a fegyverforgatáshoz, és belőlük sem akadt több kettő-háromból rendházanként. Felesleges pazarlásnak tűnt az egész, és ezt szóvá is tette.

– Minek ide ilyen nagy és jól felszerelt gyakorlóterem?

– Ja, ez? – Mortua körbemutatott, ajkán pedig egy vásott vigyor villant fel, amit a démon sehogyan sem tudott mire vélni. – Semminek, mondom, hogy alig használják. Eredetileg viszont ez volt a Szárnyasok rendháza. Pár éve cseréltünk velük, amikor kinőttük a miénket, merthogy ők csak ötven körül vannak, mi meg akkor éltük a fénykorunkat vagy kilencven testvérrel… Hát nem örültek, gondolhatod! – Kuncogott. – Vicces lehetett, amikor letúrták a gyógynövénykertet, hogy tudjanak hol dübörögni a nagy lovaikon!

Valian a homlokát ráncolta.

– Kik azok a Szárnyasok?

– Hogy lehet ezt nem tudni? – kerekedett el a lány szeme. – Mit tanított neked Anira, ha még ezt se?

– A rend működéséről sokat beszélgettünk. – A démon azon kapta magát, hogy védekezik. Hűvösebben folytatta: – De azt is tudom például, kik voltak a Szolgálók, és hogy a rendet is ők alapították.

– Vagy nem. A Szolgálók csak legenda. A Szárnyasok ellenben… – Mortua vállat vont. – Nos, igazából a Szárnyas Korona lovagrendjének kellene címeznem őket, de csak Szárnyasoknak szoktuk őket hívni, ők meg magukat Koronásoknak. Végül is mondhatjuk, hogy ők a főnökeink, legalábbis szeretik ezt hinni. Ha egy rendtag valami különösen nagy disznóságot csinál, akkor a Szárnyasok döntik el, mi legyen vele. Kisebb dolgokban a rendházfő szava számít, de időnként azért rájuk is szükség van. A lényeg, hogy ők nem szerzetesek, hanem lovagok, szóval igencsak kihasználták ezt a szobát, és megtiltották, hogy át merjük alakítani, pedig hasznát vennénk. Biztos azt remélik, hogy ha kevesebben leszünk, visszajöhetnek, de abból úgyse esznek. – Végigmérte az ifjút, és kijelentette: – Neked a te izomzatoddal legalábbis pallost kéne használnod. Mi ez a két kard?

Valian előhúzta és a papnő elé tartotta a fegyvereit, de nem engedte, hogy hozzájuk is érjen. Nehezen tudta egymáshoz társítani a picike, szőke lányt és a kardforgatást. Mortua mindenesetre nem sértődött meg. Ellenkezőleg, kíváncsian várta a választ.

– Nem mindig voltam izmos, a reflexeim viszont jobbak az átlagnál. No és az sem hátrány, hogy az ellenségeim alapvetően másfajta harcmodorra számítanak részemről.

– Értem. Hát, mindjárt meglátjuk, ugyebár… – A lány odasétált a távolabbi falnál található fegyverállványhoz, és vágyakozva végigsimította az egyik buzogány nyelét.

– Én ilyet szeretnék – vallotta meg. – De ha kettőt lendítek vele, már szakad is rólam a víz, úgyhogy egyelőre maradok ennél. – Levett egy hosszú, kecses tőrt az állványról, és szembefordult a démonnal. – Kezdhetjük.

– Rendben. – Valian körbenézett, kereste, melyik gyakorlóbábon mutathatná meg leginkább, mire képes.

Mortua megköszörülte a torkát.

– Itt vagyok, hé!

A démon döbbenten látta, hogy leendő társa támadóállást vesz fel azzal az egy szem tőrrel, és még csak a papi köntöst sem veti le, pedig a finom, földig érő ruhadarab nyilvánvalóan akadályozta a mozgásban. Valian megcsóválta a fejét, és eltette a fegyvereit.

– Ez így nem lesz jó – szögezte le.

– Berezeltél, mi? – vigyorgott Mortua. – Vigyázok, hogy ne tegyek kárt benned, ígérem!

Valian olyan hirtelen mozdult meg, hogy a lány önkéntelenül is hátraugrott. Penge szisszent, aztán belenyomódott a fehér szövetbe a papnő hasán, és bár nem ejtett sebet, a hidege még a ruhán keresztül is megborzongatta Mortuát.

– Ez nem játék, papnő! – A démon hangjában nem maradt semmi barátságos. – Ezeknek a pengéknek semmit nem jelent, barátnak vagy ellenségnek veszik a vérét, és gyakrabban uralkodnak ők felettem, mint én felettük. Ne hívj ki, ha jót akarsz magadnak!

– Hé! – A lány hátralépett, és ráütött a tőrével a feléje szegezett kardra, nem szakszerű, sokkal inkább játékos mozdulattal. – Először is van nevem! Mondtam már neked, de szívesen elismétlem: Mortuának hívnak. Másodszor, harcos-pap vagyok, és elhiheted, hogy az a harcos nem dísznek van ott. A szellemek kegyében állok, de még az ő segítségük nélkül is bármikor megvédem magam. Szóval igenis kihívlak, és ha nem küzdesz ellenem teljes erőbedobással, esküszöm, még el is fenekellek a saját kardoddal! Te választhatod ki, hogy melyikkel – tette hozzá nagylelkűen.

Valian a fejét rázta tökéletes elképedésében.

– Te mindenből tréfát űzöl, igaz, papnő? Pardon, Mortua. Tartok tőle, hogy ezeket a dolgokat én véresen komolyan veszem.

– Ha most valami nagymonológgal akarsz jönni a sanyarú gyerekkorodról, csak hogy kibújj a küzdelem alól, akkor ne is fáraszd magad! – A lány váratlanul előreugrott, és a démon mellkasa felé szúrt.

Valian reflexmozdulattal válaszolt; bár szándékosan visszafogta az ellencsapást, a tőr így is messzire szállt a papnő kezéből.

– Nem állt szándékomban az életemről beszélni neked – mondta hűvösen. – Egyáltalán nem.

– Akkor jó, mert még véletlenül sem érdekel! – hazudta Mortua, miközben a csuklóját dörzsölgetve a tőre után indult. – Jó, most szerencséd volt. Ezt figyeld!

Eldobta a fegyvert, nem is rossz mozdulattal. Valian röptében kapta el két ujjal a penge két oldalán.

– Elég lesz ennyi bemutatónak? – kérdezte szárazon. – Vagy hagyod, hogy nekimenjek valamelyik gyakorlóbábunak? Megjegyzem, akármelyik keményebb ellenfél lesz nálad.

– Fájó kézzel dobtam, te nagy marha! – Mortua levett az állványról egy másik, a korábbihoz hasonló tőrt, és óvatosan közelíteni kezdett. – Ha éppen tudni akarod, nyolcéves koromban fogtam először fegyvert a kezembe. A kovácsunk csinált nekem egy mini buzogányt. Azzal már rég bezúztam volna a fejedet, szóval be lehet fejezni az alázást!

– Te alázod meg magad. – Valian fújt egyet. Úgy tűnt, semmiképp nem szabadul meg a lánytól, csak ha belemegy egy látszatküzdelembe.

Félgőzzel védte magát a rázúduló csapásoktól, és bár egy percen belül legalább háromszor lefegyverezhette volna megint Mortuát, megelégedett azzal, hogy kitérjen, elhajoljon és hárítson. Miközben erővel visszafogta magát, nehogy elragadja a harci láz, és egyetlen mozdulattal a földre vigye a kis papnőt, magában azért elismerte róla, hogy nem mozog rosszul. Az ő hazájában persze egyetlen csapást sem élt volna túl, de fiatalságához, ember – és törékeny leányzó – voltához és a Mordinium-szerte tapasztalt békességhez képest egyáltalán nem tűnt tehetségtelennek. Valian úgy sejtette, számíthatna rá, ha holmi vasvillával felfegyverkezett parasztokat kellene szétzavarniuk, vagy esetleg vadállatok támadnák meg őket az erdőben.

– Te nem is küzdesz! – lihegte Mortua. Verítékcseppek ültek a szemöldökén, gurultak le az arcán és tették csatakossá seszőke haját. – Mutass már valamit, hallod-e!

– Ha én mutatok valamit, te meghalsz.

Nem fenyegetés volt ez, csak puszta tényközlés, de a lányt így is felbőszítette. Mortua meglepően ügyes mozdulattal került a démon védelmén belülre – bár ha Valian igazán odafigyelt volna, erre nem nyílt volna esélye –, és végigvágott az éles pengével az ifjú karján. Valian inge felszakadt, a vére kicsordult, a papnő pedig hátraugrott, és bűntudatosan eldobta a fegyvert.

– Bocsánat, bocsánat! – kiáltotta, és aggodalmasan az ingre pislogott, amin kicsi, lassan terjedő folt jelezte, hogy azért nem ejtett túlságosan komoly sebet.

Aztán már csak azt vette észre, hogy a hátán fekszik a gyakorlótér kemény padlóján, az eséstől elakad a lélegzete, és egy meglehetősen jó súlyban lévő, fiatal démon ül a hasán, aki a saját fegyverét szorítja a torkához.

– Szeretnél még élni egy kicsit, ember? – sziszegte Valian. – Akkor azt javaslom, válogasd meg jobban, kivel kezdesz ki!

Mortua elnézte halvány arcát, haragvóan résnyire húzott két szemét, és bosszúsan felszisszent.

– Rendben van, nyertél, most leszállnál rólam? – kérdezte. – Nehéz vagy, mint a fene.

Valian hitetlenkedve meredt rá egy pillanatig, mint aki csak akkor veszi észre, hol van és mit csinál. Aztán eldobta a tőrt, felugrott, és a kezét nyújtotta a lánynak.

– Én… Mondtam, hogy ne akarj velem megküzdeni – mormolta leszegett fejjel. Arcán két piros folt jelent meg.

Mortua érdeklődve figyelte.

– Felfogtam, tényleg értesz azokhoz a vasakhoz. Meg kellően heves is vagy. Mindig így le szoktad hengerelni a nőket?

Valian pislogott. Ez még most is képes humorizálni?

– Majdnem megöltelek.

– Hát bocsánat, hogy kiábrándítalak, de nagyon messze voltál tőle. – Mortua leporolta a ruháját. – Figyelj, megígértem a szüleimnek, hogy beköszönök hozzájuk ma este, és elmondom neki, milyen feladatot kaptam. Reggel találkozunk, hm?

– Persze. – A démon kerülte a tekintetét.

– Akkor szia! És, izé, tényleg sajnálom a karodat!

Valian szárazon, nem kevés öngúnnyal nevetett fel a képtelen bocsánatkérés hallatán, de a papnő ezt már nem hallotta. Apró, sebes léptekkel távozott, ügyet sem vetve már az ifjúra, és bele sem gondolt, milyen közel járt ahhoz, hogy a tőr fültől fülig felmetssze a torkát. Valian sóhajtott egy mélyet, mielőtt maga is elhagyta volna a gyakorlótermet.

A rendházfő nem kérdezett semmit, amikor bezörgetett az ajtaján, csak egy apró kézmozdulattal jelezte, hogy kerüljön beljebb. Valian az ablakhoz sietett, ahonnan annyiszor nézelődött már az elmúlt hónapok során, ott pedig hosszas, komor hallgatásba merült. Várta a megnyugvást, ami az asszony jelenlétében rendszerint el szokta tölteni, de most nem jött más, csak mardosó kétségek. Végül visszafordult a szoba felé.

– Nem tudom megcsinálni, Anira úrnő – mondta. – Hajszál híján megöltem az előbb azt a papnőt.

– Mi történt?

Valian szűkszavúan számolt be a gyakorlóteremben történtekről, és keserűen tette hozzá:

– Nem tudok uralkodni magamon. Talán soha nem is fogom megtanulni. Ez a lány pedig… Még csak fel sem fogta, mivel játszik! Csak tréfálkozott tovább, mint aki egy pillanatra sem forgott veszélyben…

Anira gyengéden nézett rá.

– Azt kell mondanom, Valian, hogy Mortuát valóban nem fenyegette veszély a társaságodban. Nem a tehetsége vagy a gyakorlata teszi őt alkalmassá erre a feladatra, hanem az a tény, hogy a szellemek kegyeltje. Hidd el nekem: nem engedték volna, hogy kárt tégy benne. Ahogyan végül nem is tettél.

Valian az ablakpárkány peremét szorította. Nehezen szánta rá magát, de végül feltette a kérdést, amit eddig még soha.

– Anira úrnő, léteznek a szellemek?

– Igen, Valian. Léteznek.

A démon megvakarta a fejét.

– Nem akarok tiszteletlen lenni. Lenyűgöz a hited, rokonszenvesnek találom magát a kultuszt is, csak… Említettem neked, hogy nem ez az első világ, ahol járok, a szellemekről viszont itt hallottam ebben a formában először. Mindenki mást tart istenének, mindenhol mást dicsőítenek. A kérdésem arra vonatkozik, van-e bármi kézzelfogható bizonyítéka a szellemek létének.

– Értettem a kérdésedet, Valian, és a válaszom továbbra is igenlő – felelte a rendházfő. – A szellemekben való hitünk nem csupán hagyomány. Bizonyos szempontból ugyanúgy tiszteljük őket, mint ahogyan a fejedelmeinket is: annak tudatában, hogy közöttünk vannak. – Odasétált a démonhoz, és a vállára tette a kezét. – Hunyd le a szemed egy kicsit, kérlek!

Valian engedelmeskedett. Az érintés most végre megnyugtatta egy kicsit.

– Érezd magad körül a levegőt! – Anira végigsimított az ifjú homlokán. – Meleg? Tiszta? Észreveszed benne a gyöngyvirágot? Figyeld meg, hogyan vesz körül. Mindig tart valamerre, még idebent is. Küszöb felett, ablak résén, áramlik, sodorja magával az illatokat és az érzeteket. Honnan jön?

– Az ajtó felől. – Valian felpillantott, a rendházfő azonban eltakarta a szemét.

– Várj még! Merülj benne mélyebbre! Az ajtó felől, azt mondod? A nagy része csakugyan, de ha az ablakhoz tennéd a kezedet, ott is éreznél egy kis légmozgást. Kisebb-nagyobb áramlatok váltják fel egymást, de mind az egész részei. A levegőé, ami körbevesz és éltet bennünket.

Elvette a kezét.

– A szellemek is ilyenek, Valian. Ne istenségnek képzeld őket. A szellemek egyetlen hatalmas áradatot alkotnak körülöttünk. Nincs nevük, arcuk, és kevesen őriznek meg közülük bármit is abból, akik életükben voltak.

– És ez a Morkhina nevű szellem, aki ellen elküldesz? – kérdezte zavartan a démon.

– Azt mondom, kevesen, nem azt, hogy senki. Mindig akad, aki szembemegy a világ rendjével. A tilalmas praktikák űzői közül kevesen találják meg haláluk után azt a megnyugvást, amelyet az áramlat közössége jelent. Megvan az adottságuk hozzá, hogy kívül rekesszék magukat, és többnyire sajnos meg is teszik. Mások, éppen ellenkezőleg, arra képesek, hogy a nagy egész részeiként őrizzenek meg magukból más szellemeknél jóval többet. Dicső harcos-papok, akik nagy tetteket vittek véghez, példamutató, felelős beosztású testvérek, akik előremozdították a rendet. Az áramlat, akárcsak a levegő, egyetemes, de nem egységes. Tartsd zárva a szemedet még egy kicsit, és fogd meg a kezem!

Valian szótlanul engedelmeskedett, és közben arra gondolt, hogy már réges-rég fel kellett volna tennie ezt a kérdést. Nem is az elhangzottak győzték meg, hanem az a szelíd bizonyosság, amit Anira hangjában hallott.

– Most összpontosíts megint, ahogy az előbb! – suttogta az asszony. – Vizsgáld meg a levegőt, és menj mögé! A szándékot keresd benne, a tudatosságot, a mindent egymáshoz láncoló erőt… Rám figyelj egy kicsit, vedd észre, hogy ez a tudatosság erősebb körülöttem, mint a szoba többi részén. A szellemek velem vannak, Valian, ebben a pillanatban is. A nagy áramlat egy kicsi része, ami még így is megholt lelkek százaiból áll. Ők hozzám tartoznak, én pedig hozzájuk. Ha elvégzek egy szertartást, az ő erejük váltja valóra. Ha fohászkodom, rajtuk keresztül jut el az áramlat többi részébe, ha segítséget kérek, ők felelnek rá. De ugyanígy körbevesznek mindnyájunkat. Ha most Mortua is itt lenne, megdöbbennél rajta, mennyire erős körülötte az áramlat. Kegyeltként nagyobb biztonságban van Morkhinától, és igen, tőled is, mint fegyverforgatóként lehetne.

– Miért pont ő?

– Nem tudjuk, mi alapján választják ki a kegyeltjeiket a szellemek. Biztosan számít a hit és a tiszta szív, meg az, hogy jót tegyél a világért, és megszépítsd magad körül, de ennél többet nem mondhatok neked. – Anira megszorította a démon kezét. – Érzed őket?

Valian bólintott.

– Igen.

Tényleg érzett valamit. Az áramlat, ahogyan a rendházfő nevezte, valóban átitatta a világot, és amikor a szeme végre rányílt, a démon már csak azon csodálkozott, hogyan nem vette észre korábban.

– Aki nem részesült spirituális beavatásban, rendszerint csak annyit érzékel, amennyi őt magát körülveszi – válaszolta meg a kimondatlan kérdést Anira. – Körülötted, talán pont az idegenségedből fakadóan, meggyengül az áramlat. Ez nem bűn és nem is szégyenbélyeg, hanem állapot. Ahogyan elfogadod majd a szellemeket, úgy fognak köréd gyűlni. Maga az áramlat pedig máris elfogadott. Nem vet ki magából sem téged, sem senki mást. Sokszor mondtam neked, hogy a szellemek nem ítélkeznek felettünk, hanem vezetnek bennünket. A te esetedben sem lesz ez másképp. Ezért hiszem, hogy idővel és az ő áldásukkal igenis képes leszel megzabolázni az indulataidat: a szándék megvan benned, a többit pedig megkapod, ha kéred.

Valian sóhajtott egy aprót, elengedte az asszony kezét, és az arcába nézett. Nemcsak nagyobb volt a szeme, mint az embereké, de élénkebb kék is, az a se nem sötét, se nem világos árnyalat, amit egyes vadvirágok szirmában fest meg a természet.

– Attól félek, hogy kevés lesz a szándék, ha Mortua… nos, úgy viselkedik majd velem, ahogy eddig. Mi történik, ha rosszkor tör ki a haragom? Ha az ellenség a maga javára fordítja?

– Akkor a szellemek a segítségetekre lesznek. Kérlek, ne vitázz velem erről! Bízom az ítélőképességemben.

– Ne érts félre, Anira úrnő, nem… kihúzni akarom magam a feladat alól.

– Helyes. Talán jót tenne, ha elgondolkodnál mindazon, amit láttál, és amiről beszéltünk. Ha további kérdéseid lennének, tudod, hogy szeretettel várlak.

Az utolsó mondat, ha nem is söpörte el a démon kétségeit, legalább függőben hagyta annak lehetőségét, hogy alkalomadtán visszatérhetnek rájuk. Így lényegesen könnyebb szívvel vett búcsút a rendházfőtől, mint ahogyan az imént megérkezett hozzá, hogy visszavonuljon a vendégházba. Hiába igyekezett azonban megfogadni Anira tanácsát, a megnyugtató gondolatok helyét mindig átvette a kép, ahogyan Mortua ránézett a tőr pengéje fölül, és már jó ideje leszállt az éj, amikor az emlék végre hagyta álomba merülni.

---